Az indoklás szerint december 24-e a magyar társadalomban a karácsonyi ünnepkör szerves része: a családok együttlétének, az ünnepi készülődésnek és a közösségi, vallási hagyományok megélésének kiemelt napja. A munkaszüneti nappá nyilvánítás kiszámítható, évről évre azonos jogi helyzetet teremt, és nem teszi szükségessé, hogy december 24-e pihenőnapként történő kiadása minden évben a munkaszüneti napok körüli munkarend átrendezésétől függjön.
Megint egy újabb poszt LinkedIn-ről, amihez képest nálunk eltörpül minden, viszont pont ezen hatások következtében itthon is igen sok a leépítés. Nem látom a végét, csak azt, hogy túlélésre játszom, és ez szörnyű. Minap beszélgettem kollégákkal, hogy mennyi idő és pénz volt, mire elértünk egy szintet a szakmánkban, aminek most hirtelen vége, úgy tűnik, mehet a kukába, és ha jobban körbe nézünk, nem csak az IT-t érinti ez a hullám, hanem más pozíciókat is, így félelmetes ez a helyzet.
„Repül a nehéz kő: ki tudja, hol áll meg? Ki tudja, hol áll meg s kit hogyan talál meg?”
Ez egy ma reggeli találat volt LinkedIn-en, és hát persze, hogy éreztem benne a témát, mivel megszólítva érzem magam. Pontosan ezt látom. Azt, hogy egy állásra tömérdek jelentkező pályázik, a bérek visszaestek, és mindemellett sok olyan hirdetés is van, ami nem valódi pályázat, csak szondáztatás.
Ezt a jelenséget mindannyian tapasztaljuk a mai munkaerőpiacon. Sok pályázatom volt, és mai napig van is. Többségéről sose vagy hónapok multán derül ki, hogy nincs tovább, amíg mások végeláthatatlan köröket futtatnak, majd az eredmény ugyanaz. Ekkora túljelentkezés mellett szinte csoda, ha valaki hamar pozitív visszajelzést kap. Innen szép nyerni.
A reggeli kakaó mellett olvasgattam kicsit a LinkedIn-t, és rábukkantam erre a gyöngyszemre. Annyira igaza van az írónak, hogy hihetetlen. Bár merem állítani a saját kis buborékomból kiindulva, hogy nem volt ez mindig így. Viszont manapság ettől szenved minden fejlesztéssel foglalkozó cég. Pontosan ugyanezt látom. Egyre több kérdezgető embert vesznek fel, miközben a lapátolok számra stagnál vagy épp csökken, a feladatok száma növekszik. Majd eléri azt a kritikus pontot, ahol már nincs tényleges és minőségi szállítás, csak foltozgatás – erre is láttam minap egy jó posztot, majd előkeresem – és végeláthatatlan megbeszélések, hibások, felelősök keresése…
Volt nem egy alkalom, amikor ezt szóvá tettem, de sosem találtam megértő fülekre, és rá kellett jönnöm, hogy nem véletlenül van ez így. Nagyon sok munkakör létezik, és el lehet kenni a gondokat, felelősséget lehet hárítani anélkül, hogy bármi komolyabb követkeménye legyen. Ellenben ez csak csak elfedés, és szépen, alattomosan növekszik a hibák és problémák száma, majd amikor eléri azt a kritikus pontot, ahol dől a dominó. A kérdés, hogy fennáll-e a „too big to fail”, vagy túl nő azon és beszakad.
Bár én inkább a nem IT-s arcokat hívtam anno Mugliknak, mert hozzánk képest voltak kívülállók. Bár egyébként az is vicces, hogy sokszor negatívan állunk egy másik csoporthoz, de amikor jobban belelátunk a feladataikba, hamar szembejön a valóság, hogy nem hordanánk az ő cipőjüket.
Nagyon aktuális téma, és nagyon érzékeny is egyúttal. Most nem is tudnék rá hirtelen reagálni. Szerintem majd hozzászólás formájában írok róla véleményt.
Az IT-szakma az elmúlt években már a sokadik krízisén esik át, és egyre többeket gondolkodtat el: van-e élet a szakmán kívül? Itt a kicsekkolós, 90. Kraftie-adás!
A munkaerőpiaci kereslet összeroppanása, az AI megjelenése, a home office elpárolgása, az extrém elvárások megjelenése és a juniorok kiszorulása együtt komoly sokkot okozott az IT-ban, aminek hatására sokakban felmerült a kicsekkolás lehetősége.
Két vendégünk, Makkai Balázs és Göblyös Péter már megtette korábban: elhagyták az IT-t. Nem gondoljuk, hogy létezik tuti recept a kicsekkolásra, de két sikeres történetből biztosan lehet hazavinni néhány tanulságot.
Valahogy nagyon valósághűnek érzem. Aki mostanában pályázott állásra, ha nem is minden esetben, de nem kevésben viszont ezzel találkozhatott. Volt olyan pályázat, amit pont azért hagytam félbe, mert miután feltöltöttem az önéletrajzomat, átvitt egy másik oldalra, ahol az önéletrajz alapján próbálta kitölteni a lapot, természetesen brutális rosszul. Ekkor mérlegelve, hogy még ott kézzel minden egyes munkámról, tapasztalatomról írjak, úgy döntöttem, hogy nem. Persze, erre vannak, aki azt mondják, hogy nekem kell az állás. Igen, de nem minden áron, és nem úgy, hogy nem kevés energiát fektet az ember egy hirdetésbe, jelentkezésbe, interjúkba, majd pedig sok esetben még válaszra se méltatnak
Nem is olyan rég volt olyan esetem, hogy szóban megállapodtunk, aztán utána csönd, meggondolták magukat, és elfelejtettek értesíteni.
Barátom esete sem gyenge, mikor a 4. kör után megszűnt a visszajelzés.
Szóval azt érzem, hogy nagyon el van szaladva az a ló a munkáltatói oldalon. Teljesen elvesztették a kapcsolatukat a valósággal, az emberségről nem beszélve. Döbbenetes, ami ma a munkaerőpiacon zajlik.
